Virágokat és csillagokat szórni a térbe

A Váci Napló Duna-kanyari művészportré sorozatában ez alkalommal az idén 75 éves Cs. Nagy András festőművésszel beszélgettünk a Duna pArt Galériában. Cs. Nagy András öntörvényű és progresszív alkotó. Munkáit nem csak Magyarországon, hanem Európa több országában is jól ismerik, számtalan művészeti díj birtokosa, többek közt a franciaországi Dealonoe-díjat is magáénak mondhatja.

75 év van a hátad mögött. Ha újra kezdhetnéd ezúttal is festőművész lennél?
- Természetesen. És ez nem közhely. Mostanában értem meg azoknak a 80-90 éves festőművészeknek, zenészeknek, íróknak azt a gondolatát, hogy ha kétszer háromszor hosszabb ideig élnék, akkor talán tudnám, hogy mit és hogyan kellene tenni a saját művészetemben, talán elérném a tökéleteset. Ez a hét évtized csak arra volt elég, hogy rácsodálkozzak dolgokra, színekre, formákra, technikákra. A táj szépségére, a természet örök szabályaira, a táj és az ember viszonyára. Egy öreg fára vetülő fényre és az árnyéka rajzára. Tartalmas, izgalmas életet éltem, több gondolatomat, elképzelésemet végig tudtam vinni a festészetemben, de már tudom, hogy mindenre nem marad idő. Ez az emberi sors "igazságtalansága" de mégis így van ez jól. Teszem amit tennem kell, festek úgy, ahogy festenem kell. Egri Józsefnek volt egy mondata: a művész dolga, hogy virágokat és csillagokat szórjon a térbe.

Mikor eszméltél rá, hogy a te sorsod is a virágok, a csillagok?
- A környezetem előbb látta bennem az ügyes kezű rajzost. Ha az általános iskolában, vagy később, Nyíregyházán a Felsőkereskedelmi Iskolában valamit szépen kellett a táblára írni, vagy rajzolni engem vettek elő. A nővéreim - akik tanítóképzőbe jártak - velem rajzoltatták, festették meg a házi feladataikat. Igazából a nővéreimnek köszönhetem, hogy ezt a pályát választottam, ők vittek el rajztanáraikhoz Rudnay Gyula keze alól kikerült mesterekhez, Boros Gézához és Diószegi Balázshoz. Mai napig tisztán emlékszem, amikor Boros Géza meglátta a suta, gyerekkori próbálkozásokat felkiáltott "fiam maga nagyon tud!" Könyveket adott, tanácsokkal látott el, és megengedte, hogy bejárjak az óráira, így már gyerekként modell után rajzoltam. Persze nem úgy ahogy kell, nem készítettem vázlatot, elindultam a lap tetejéről és mire az aljára értem kész volt a portrém. Egy alkalommal felkapja Boros a rajzomat és mutogatta a többieknek "Látjátok így kell ezt". Azt hittem gúnyolódik, hiszen én még csak gyerek voltam, a többiek - Tóth László, Váczi András, Nagy Olga - pedig főiskolások.

Hogyan kerültél Budapestre?
- Két ok is sietette, hogy elkerüljek a nyírségből. A háború után apám, aki hat holdon gazdálkodó törpebirtokos volt, és nevelt tíz gyereket azt mondta, persze nem rosszindulatból, fiam menjél, tanuljál, felvételizzél, csak haza ne gyere. A másik ok az érettséginél volt egy pesti diák is, akinek az volt a dolga, hogy tehetséges vidéki fiatalokat kutasson fel. Ösztönözze őket a továbbtanulásra, csábíts őket a fővárosba. Így lettem Nékosz-os diák pesten. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskola mellett a kultúrpolitika, illetve a fiatalok tenni akarása több kis művészeti akadémiát, műhelyt életre hívott, azzal a céllal, hogy versenyt, rivalizálást teremtsen a művészeti kollégiumok és a Képzőművészeti Főiskola között. Nálunk a Derkovits kollégiumban Koffán Károly és Kmetty Gyula okította a festőnövendékeket, ez volt életem egyik legizgalmasabb időszaka. Később már nem volt pénz a kisfőiskolák fenntartására, lassan beintegráltak minket is a Képzőművészetibe.

Mire emlékszel szívesen ebből az időszakból?
- Szinte mindenre. Kmetty, Koffán majd később Szőnyi István belénk nevelték a szakmai alázatot- szeretetet- és tisztességet. A tér a szín a forma, a motívum a kompozíció, a kísérletezés fontosságát. A tanároktól különböző útravalót kaptunk, Kmetty-től a konstruktivista gondolkodást- és ábrázolást, Szőnyi-től a színek fontosságát, a színek mesélőerejét. A növendéktársaktól - Batári László, Vati József, Mazsaroff Miklós, Réti Mátyás, Mészáros Lajos, Kokas Ignác, Feledy Gyula, Nagy Olga - pedig a művészet, illetve egymás művészetének kölcsönös tiszteletét és megbecsülését.

A főiskola elvégzése után egy újabb fontos állomás Újfehértó és Miskolc.
- Az ember a gyökereit nem is tudja és nem is kell, hogy elfelejtse. Visszakerültem szűkebb hazámba és rendszeresen megfordultam a miskolci művésztelepen. Ez az alföldi időszak volt, de a főváros megfertőzött. Visszavágytam, így kerültem a hatvanas években Vácra. A város befogadott, otthonra, pezsgő alkotói közegre találtam.

Szerényen fogalmazol. Ekkor, így részben veled indult Vác modern kori művészeti élete.
- Én csak egy voltam. Az tény, hogy a gombási iskolában létrejött művésztelep, a fiatal alkotók - Markó Erzsébet, Monos József, Szűcs Miklós, Mizser Pál, Hidvégi Vali, Gaál Imre, Dániel Kornél majd később a fiatalabbak - egy addig sosem látott fordulatszámra állították a város képzőművészeti életét. Persze az is tény, hogy akkoriban komoly ösztönzést és partnerséget kaptunk a város akkori irányítóitól. Ma a helyzet más. Mi érettebbek lettünk, tapasztaltabbak, megfontoltabbak. A város részéről a biztatás elveszet. Vannak persze lehetőségek, be tudjuk mutatni a munkáinkat, jelen vagyunk, nagy baj nincs, a váci művészek több-kevesebb sikerrel mutatkoznak be, van két Munkácsi díjas alkotónk, de a professzionális művészet többet ér, mint amennyi figyelmet most kap. A kor hozta felszínre, hogy mindenkinek egyedül kell boldogulnia, a siker persze mindenkinek mást jelent, a megosztottság talán innen ered.

Festményeid szín-gazdag konstrukciók. Mi a fontos számodra egy képen?
- Mindig izgatott a természet állandó változása, az örök körforgás, a színek játéka. A tárgyak a természet mélyén lakozó egyszerűséget kutatom. Megfelelő színnel mindent ki lehet fejezni, a szín az forma is, konstrukció is lehet. A tájban a természet számtalan tökéletes művészi megoldást hoz létre, egy művésznek lehet ezeket utánoznia, de ez nem vezet sehova. A természetnél jobb tájfestő sosem létezett. Számomra az a fontos, amit én, és ahogyan én látom. Úgy szeretnék festeni, mint egy dallam a zongorán. Ha a hangokat külön-külön leütjük hallunk egy hangsort, de ha ugyanazt a hangsort dallammá rendezzük, egy más minőségű művészi munka jön létre. Nálam a színek a hangok, a festmény a dallam. A többit a kép nézőjére bízom.

Bretus Imre

A. Bak Péter
Aba-Novák Vilmos
Aknay János
Almássy Gyula
Ambrus Imre
Aszódi-Weil Erzsébet
B. Tóth Edit
Balogh István
Baranyó Sándor
Baukó János
Bencs Gábor
Benkő Viktor
Berkes Antal
Bér Rudolf
Bodor Aladár
Bodor Zoltán
Brankovits Éva
Brokés Ágnes
Cs. Nagy András
Cseh László
Dévényi János
Diener Dénes Rudolf
Dombrovszky László
Doór Ferenc
Emeric
Endrey-Nagy Attila
Fábián Gyöngyvér
Farkas András
Farkas Lídia
Fehér Ilona
Fenyő Andor Endre
Filp Csaba
Galambos Tamás
Gerzson Pál
Gimes Lajos
Gödöllői Műhely
Gyémant László
Gyökerek-2005
Hadik Gyula
Hegyi György
Hellenbach Gabriella
Hernádi Paula
Hézső Ferenc
Hornyik Zoltán
Inkey Alice
Izsák József
Jakab Eszter
Jancsikity József
Jeges Ernő
Juhász Erika
Kelle Antal
Kemény Zsigmond
Klement Zoltán
Kling György
Kolozsvári Grandpierre Miklós
Korbely István
Kórusz József
Kő Pál
Kukán Géza
Kutas Rudolf
Lakatos József
Lieber Erzsébet
Lőrincz Vitus
Macskássy Izolda
Mág Tamás
Markó Erzsébet
Meiszter Kálmán
Melocco Miklós
Mersits Piroska
Més-záros István
Molnár-C. Pál Baráti Kör
Monos József
Müller Árpad
Nagy Márta
Németh Árpád
Németh József
Németh Lajos
Nyergesi János
Oravecz István
Orosz Gellért
P. Bak János
P. Boros Ilona
Pálffy Katalin
Papp Gábor
Pertl István
Pleidell János
Rudnay Gyula
Santen, Joseph Carolus Emile
Scholz Erik
Séday Éva
Seres János
Simon Iván
Somogyi János
Somogyi Réka
Stettka Gyula
Stremeny Géza
Sugár Gyula
Szabó János
Szabó Vladimír
Szarka Tamás
Szász Endre
Szekeres Attila
Szotyori László
Szőnyi István
Tamás Ervin
Terbe János
Thúry Mária
Tokay Ilona
Tóth Sándor
Tóth-Vissó Árpád
Uhrig Zsigmond
Újváry Lajos
V. Bazsonyi Arany
Varga Bencsik József
Vasarely, Viktor
Viszolyi János
Würtz Ádám
Xantus Gyula
Zalai Károly
Zsuráffy Mária