|
A művészet igazsága túlél minden hazugságot
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Monos József festőművésszel, a dunakanyari és a balatoni táj egyik legkiválóbb
bel- és külföldön egyaránt ismert, elismert ábrázolójával beszélgettünk.
Hetven év áll mögötted. Hogy kezdődött, milyen volt a gyermekkori indíttatás?
- Az életem romantikus, meseszerű falusi környezetben kezdődött. Egy dunántúli eldugott, mindentől távoli faluban Sárkeszin születtem
1932 nyarán. Ma is emlékszem a házacskákra, a patakra, a falut körbeölelő erdőkre, a lankás dombokra, a zamatos gyümölcsök ízére.
Ebben a földi paradicsomban azt csináltam, amit a faluban a legtöbb gyerek, liba pásztorkodtam, és meséket szőttem. Gyerekként érintett
meg a táj belső szépsége, a természetben uralkodó minden sallangtól mentes harmónia. Már akkor, kicsi gyermekként a testvérem iskolai
palatáblájára rajzoltam az első képeimet, rajzaimat. Megláttak bennem valamit, kaptam egy rajzfüzetet és ceruzákat - akkoriban
állandóan rajzoltam. 15 évesen Budapestre kerültem a Derkovits kollégiumba, itt azok a szegénysorsból származó tehetséges képzőművész
palánták tanulhattak, akiknek anyagiak híján nem lett volna esélyük a művészetek terén. A kollégiumban és a Képzőművészeti Főiskolán
a művész-diákévek bohém világmegváltó tenni akarással teltek. Diáktársaim Würtz Ádám, Kórusz József, Kiss Teréz, Gerzson Pál, a tanárok,
mestereim: a kedves Papp Gyula, a mélygondolkodású Berény Róbert, a művészetek mindenhatóságában hívő Bernáth Aurél és Bencze László
olyan szellemi közeget, indítatást adott, amely egy művészembert örökre meghatároz. 1955-ben végeztem, - mivel édesanyám meghalt,
apám meg újranősült - tanítani kezdtem, meg kellet élni. Három év után, azonban a festészetet választottam, rájöttem, hogy e téren
nem léteznek kompromisszumok, hivatásos festőművész lettem.
Akkoriban tobzódtak a különféle "izmusok", művészeti irányzatok. Te mit választottál?
- Fiatalon az ember több mindent megkóstol. Angliában, Franciaországban, Németországban járva számtalan hatás ért, de nem
szeretem az "izmusokat", mégis kísérleteztem festészeti módszerekkel, technikákkal, a hagyományostól a non-figuratívig sok
mindent kipróbáltam. Nem voltam soha, ma sem vagyok konzervatív festőművész. Szeretem a dinamikus élettel teli festészetet, de
nem szeretem a modernizmus jegyében néhány vonallal és folttal letudni a közönséget. Mindig arra törekedtem, hogy a festményeim - az
erdők, a házak, dombok, a balatoni, dunakanyari tájaim ne csak az én természet szeretetemet tükrözzék, hanem mélyen érintsék meg
azt, akinek készültek a közönségemet. Visszaidézzék a nézőben azt a rácsodálkozást, amit gyermekként mindannyian átélünk a
vízparton, az erdőben, egy vérző alkonyi naplementében, vagy a csonttá fagyott, lábunk alatt csikorgó havon.
Ezért szereted a tájfestést?
- Megigéz a tájban lakozó általam ősi erőnek hívott dinamizmus. A tájban és az emberben lakozó erőt kutatom, úgy vélem hetven éves
koromra megleltem ezt a nyugodt, soha sem érdekek mentén szerveződő egyensúlyt, amit a táj rejt, a mai rohanó ember szeme elöl. Erről
az ősi erőről szólnak a képeim, amelyek tükörképei a tájban lakozó harmóniának. Ez az erő mozgat engem is: belém hasít egy intuícó,
egy érzés, csak hagyom, had tombolja ki magát, had vezesse a kezemet.
Kolorista festőnek tart a művészettörténet.
- Azt mondják, és erre büszke is vagyok. A természet soha sem ugyanolyan, folyton változik. Színárnyalatok ezreit lehet csak
egyetlen fán megfigyelni. Ez a szín-szimfónia, ez a tobzódás tiszteletet parancsol. Gyönyörködtet, elbűvöl. Az élet, az őszi
elmúlás a téli halál a színek örök játéka.
Melyik kiállításodra gondolsz vissza legszívesebben?
- Számtalan csoportos és egyéni kiállítást rendeztek a képeimnek. Mindegyikre egyaránt büszke vagyok.
Mi a véleményed a mai világról?
- A művészetben - és ez a társadalomra is igaz - mindenki betörni akar, gyorsan sikeres lenni. Csak azt nem látják, hogy erre
megalapozott háttér nélkül nem sok esély van. Szakmai felkészültség nélkül, szín, forma és térérzék nélkül, kreativitás nélkül az
ember csak próbálkozhat, de az nem művészet. Persze lehet felkészültség nélkül is nagyot létrehozni - én nem ítélek el- és meg senkit,
nem vagyok szemellenzős - de a művészet nem tűr kompromisszumokat. A közönséget csak egy ideig lehet félrevezetni.
Számos országos művészeti díj, elismerés birtokosa vagy.
- A díj, az elismerés nem minden. Valóban kaptam díjakat, de számomra a közönség nagyrabecsülése fontosabb, Szeretem, ha a festményeimmel
örömet okozhatok. A kultúra irányítói hajlamosak arra, hogy a hangoskodókat, az önmagukat előtérbe nyomakodókat ismerik el művésznek.
A csendes alkotónak - a többség márpedig ilyen - nincs ideje önmaga sztárolására. Erre legjobb példa Van Gogh esete, aki életében
egyetlen egy festményét tudta csak eladni, őt sem díjazták, nem fogadták díszpolgárrá. Szellemi hagyatéka, művészete, igazsága azonban
túlélt minden hangoskodót, minden hazugságot.
Hol érzed magad a legjobban?
- Imádom a balatoni műtermemet. Leginkább mégis a családom, gyermekeim és unokám körében vagyok igazán otthon.
Bretus Imre
Vissza
|
