Emberszerető ember vagyok

Rendhagyó portrésorozatunkban ez alkalommal Németh Árpáddal Váchoz, a Dunakanyarhoz, Nógrád megyéhez erős szálakkal kötődő festőművésszel ültünk a Duna pArt Galériában a kávéházi asztal mellé, hogy elbeszélgessünk múltról, jelenről, jövőről.

- Kisgyermek koromban szüleimmel a fél országot bejártam, mivel édesapám mozgóposta-kezelő volt, így mindig ott laktunk, ahol éppen szolgálatot teljesített. Kapuvár, Győr, Érsekújvár voltak az állomások. A háború közeledtével apám a frontról levélben kérte anyámat, költözzön nagyanyánkhoz, Diósjenőre. Így lettem kisgyermekként nógrádi. Itt nem azt kérdezik az embertől, hol születtél, hanem azt, hogy hová valósi vagy? Ebben a kérdésben ugyanis az is benne rejlik, hová tartozik és kikkel vállal érzelmi közösséget az emberfia. Az én szülőföldem Nógrád megye, Balassi, Madách, Mikszáth földje, a Palócföld. Közelebbről pedig Diósjenő, ez a szép fekvésű község a Börzsöny lábánál. Itt nőttem fel itt jártam iskolába, itt kezdtem tanári pályámat, ez az a falu, ahol a mai napig számon tartanak. Engem kértek fel a község címerének a megtervezésére, megfestésére, az iskolagalériát a kiállításommal nyitották meg, és amikor Kossuth Lajosnak, Diósjenő tiszteletbeli főbírájának emléktáblát állítottak az avatóbeszéd megtartására engem kértek fel.

Mire emlékszel ebből az időből a legszívesebben?
- Természetesen a játszóhelyekre, a gyermekkori csavargásaink színhelyeire. Éltük a falusi gyerekek akkori mérhetetlen szabadságát. Még szerencse hogy szüleink nem is sejtették, hogy néha milyen veszélyes, kalandokba keveredtünk. Ha igaz a vélekedés, miszerint az ember személyiségét döntően a gyermekkor élményei határozzák meg, akkor ezek a lényeges dolgok velem itt történtek meg.

Hogyan lettél művész?
- Nálunk a családban nagy volt a fegyelem. Szüleim szigorú keménységgel és szorgalommal igyekeztek kiemelni a családot az akkor általános szegénységből, amit mi gyerekek nem is éreztünk olyan nyomasztónak. Egyet viszont megtanultunk testvéreimmel, hogy egyről kettőre úgy lehet jutni, ha bennünket körülvevő viszonyokat és dolgokat reálisan, értékükön kezeljük. Így alakult ki bennünk az az értékrend, amelynek alapja a humanitás és a minőség. Ez segített a két testvéremnek a kereskedői, illetve a jogászi pályán, nekem pedig a tanári és alkotói tevékenységemben. Szüleim tanítóképzőbe küldtek, itt kezdtem komolyabban foglalkozni a rajzolással, festéssel, kedves tanárom Farkas András festőművész ösztönzésére és segítségével. A főiskolán pedig idős Blaskó János, festőművész, akire igen szívesen emlékszem. Ők nyitották rá a szememet a legújabb művészeti törekvésekre, miközben elsajátítatták velem a szakma minden csínját-bínját. Kiváló jellemek, derék emberek voltak, nagy műveltséggel és humorba, iróniába csomagolt humanizmussal megáldva.

Kik, milyen hatások alakították művészeted fejlődését?
- Nehéz erre röviden válaszolni. Nagyon szeretem Kondor Béla munkáit, festőiségét, grafikai virtuozitását, verseit és egész filozófiáját. Fiatal korom óta hallgatom és egyre elmélyültebben értem Bartók Béla zenéjét, kimeríthetetlennek tartom József Attila gondolati tisztaságát, sugárzó élet és emberszeretetét. Folyamatosan olvasom Thomas Mann József-trilógiáját és a Varázshegy-et. Ők jelölik ki a magyarság, európaiság és az emberség határait számomra. Ezekre az alapokra támaszkodik, épül alkotói munkám.

Festészeted egységes, egész. Úgy tűnik, legyen szó non-figuratív témáról, tájképről, városképről a lényeg mindig ugyanaz.
- Abban az értelemben egységesnek tekinthető, hogy a fenti szellemiség alkotja a belső tartalmát. A műben az alkotó jelenik meg, tulajdonképpen minden kép önarckép, szóljon bármiről, mert az ember akaratlanul is mindig saját magáról vall. A 60-as évek vége felé egy kissé konstruktivista nyelvezetet használtam, ekkor születtek a XX. századi ikonok, a Profán oltárképek. Később több sorozatot is készítettem a Kékszakállú herceg vára és a Királyi álarcosok gondolatkörében. A történelem rendszeres újraértékelését látva el akartam mondani: Nagy alakjainkat nem hamis glóriával kell láttatni, hanem a nevükhöz kötődő tetteket és az ezekhez szükséges erkölcsi bátorságot kell értékelni. A szándék kevés, a tettet az eredmény, vagyis a történelem minősíti. Mindig foglalkoztatott, hogy olyan képeket is alkossak, amelyek témája maga a festés: az anyag, a por, a vászon és én magam. Arra törekedtem, hogy miként a természetben, szabadon jöjjenek létre véletlenszerű alakzatok. A munka végeztével meglepő eredmény születését kellett látnom. A kép szerkezetét nem csupán a festék szabad formái adják, hanem átdereng mögötte egy-egy homályos folt, mely emlékképet idéz, alakot formáz. Alakok tűnnek elő az alaknélkülinek szánt felületen, vagy inkább a felszín mögött. Rétegek bukkannak fel a törésvonalak mentén, a vetődésekben és a repedésekben a tudatalatti önt formát. Elősejlik az elhallgatott történet, felrémlenek szereplői, életünk árnyai, Platont idézve: rávetülnek szemünk előtt a barlang falára. Egyszerűen és derűsen van együtt velünk a múlt, az egész életünk. Absztrakt alkotásaim mellett szívesen festem Vác utcáit, tereit, a Dunakanyar fényeit, színeit, hangulatait. Mint annyian én is szeretem ezt a várost, az otthonomnak érzem, ezt a kötődést a festményeimben is kifejezem.

Mit gondolsz az általad sokra értékelt emberi viszonyokról a XXI. század elején, illetve mi a véleményed a város igencsak megosztott kulturális életéről?
- Nem szeretnék erről részletesebben beszélni, de azt leszögezem, kevés béketűrőbb embert ismerek, mint a váci alkotóművészek legtöbbje. Cs. Nagy András, Nagy B. István, Balázs Imre, Molnár László József, Markó Erzsébet, a közelmúltban elhunyt Dániel Kornél, és sorolhatnám tovább, a méltatlan vitákban soha nem vettek részt. Mindig ugyanaz az egy-két ember küzdött és küzd egymással. Nem érdemes erre több szót vesztegetni.

Milyen terveid vannak az elkövetkező időszakra?
- Most válogatom össze annak a katalógusnak a képanyagát, amely a közeljövőben jelenik meg a Mikszáth Kiadó gondozásában. Munkáimban pedig olyan szintézisre törekszem, amelyben összhangba kerül az anyaggal folytatott kísérletek tapasztalata és egy új módon értelmezett valóságlátás. Remélem, hogy ebben az évben az eredményt, azaz legújabb képeimet, már kiállításon is be tudom mutatni.

Bretus Imre

A. Bak Péter
Aba-Novák Vilmos
Aknay János
Almássy Gyula
Ambrus Imre
Aszódi-Weil Erzsébet
B. Tóth Edit
Balogh István
Baranyó Sándor
Baukó János
Bencs Gábor
Benkő Viktor
Berkes Antal
Bér Rudolf
Bodor Aladár
Bodor Zoltán
Brankovits Éva
Brokés Ágnes
Cs. Nagy András
Cseh László
Dévényi János
Diener Dénes Rudolf
Dombrovszky László
Doór Ferenc
Emeric
Endrey-Nagy Attila
Fábián Gyöngyvér
Farkas András
Farkas Lídia
Fehér Ilona
Fenyő Andor Endre
Filp Csaba
Galambos Tamás
Gerzson Pál
Gimes Lajos
Gödöllői Műhely
Gyémant László
Gyökerek-2005
Hadik Gyula
Hegyi György
Hellenbach Gabriella
Hernádi Paula
Hézső Ferenc
Hornyik Zoltán
Inkey Alice
Izsák József
Jakab Eszter
Jancsikity József
Jeges Ernő
Juhász Erika
Kelle Antal
Kemény Zsigmond
Klement Zoltán
Kling György
Kolozsvári Grandpierre Miklós
Korbely István
Kórusz József
Kő Pál
Kukán Géza
Kutas Rudolf
Lakatos József
Lieber Erzsébet
Lőrincz Vitus
Macskássy Izolda
Mág Tamás
Markó Erzsébet
Meiszter Kálmán
Melocco Miklós
Mersits Piroska
Més-záros István
Molnár-C. Pál Baráti Kör
Monos József
Müller Árpad
Nagy Márta
Németh Árpád
Németh József
Németh Lajos
Nyergesi János
Oravecz István
Orosz Gellért
P. Bak János
P. Boros Ilona
Pálffy Katalin
Papp Gábor
Pertl István
Pleidell János
Rudnay Gyula
Santen, Joseph Carolus Emile
Scholz Erik
Séday Éva
Seres János
Simon Iván
Somogyi János
Somogyi Réka
Stettka Gyula
Stremeny Géza
Sugár Gyula
Szabó János
Szabó Vladimír
Szarka Tamás
Szász Endre
Szekeres Attila
Szotyori László
Szőnyi István
Tamás Ervin
Terbe János
Thúry Mária
Tokay Ilona
Tóth Sándor
Tóth-Vissó Árpád
Uhrig Zsigmond
Újváry Lajos
V. Bazsonyi Arany
Varga Bencsik József
Vasarely, Viktor
Viszolyi János
Würtz Ádám
Xantus Gyula
Zalai Károly
Zsuráffy Mária