|
Szekeres Attila
intarziaművész
Szekeres Attila kiállítása
 "Az intarziakészítés szinte egyidős az emberi kultúrával,
már az ókorban is kedvelt művészeti és díszítési eljárás volt. Európában a XV. századból őriznek gyönyörű intarziadíszítéses
hagyatékokat. Fénykorát a XVIII. századra éri el, azóta viszont - egy-két mester elszántságát kivéve - szép munka szinte
nem is született. Manapság nem is nevezhető intarziának, amellyel díszítik az iparilag gyártott bútorokat. Nem véletlen,
hogy régen is a legtöbb intarziakészítő kolostorokban élt és dolgozott, hiszen ebben az életformában adódhatott a
legtöbb idő e mesterség gyakorlására.
A ma embere e felgyorsult világban csak kivételes esetben választja ezt az
igen időigényes, de annál nemesebb ágát a díszítőművészetnek. Ha valaki hivatásaként az intarziát választja - azt
igényesen, magas színvonalon kívánja gyakorolni, a vele járó összes nehézséget a vállára veszi -, az teljes embert
igényel.
 A közönség ma is nagy elismeréssel adózik az igazán művészi és mesteri kézimunkáknak és ezek a művek
váltják ki belőlük azt a rácsodálkozást, hogy a fa milyen bámulatosan szép tud lenni, ha megfelelő kezekbe kerül.
Eddigi munkásságom alatt először találkoztam olyan tehetséges intarziaművésszel, mint Szekeres Attila. Szellemesek, a
fa anyagával harmonizálóak a témaválasztásai. Minden beépített elem átgondolt, a fát nemcsak színként használja,
hanem a faerezet hallatlan plasztikai erejét is tudatosan alkalmazza. A faintarziáért elfogult lelkem csak
ujjongani tud, ha munkáit nézem" - vallja Szekeres Attila művészetéről Törőcsik Jolán, a hazai intarziaművészet
hazánkban és külföldön is egyaránt ismert és elismert képviselője.
Szekeres Attila kiállítása
Emeric
festőművész
Emeric kiállítása
 Emeric, festőművész (Vágh-Weinmann Imre - Budapest, 1919. november 25.) 1931-ben szüleivel Párizsba
költözött. Festői képzést édesapjától, Vágh-Weimann Nándortól és annak testvéreitől, Maurice-tól és Elemértől kapott,
akik elismert művészek voltak Franciaországban. A háború alatt Toulouse-ban élt, ahol Jean-Pierre Vernant, később
nevessé vált filozófus és hellenista oldalán részt vett az ellenállásban. 1945-ben visszatért Párizsba, ahol első
egyéni kiállítására 1948-ban a Galerie Marseille-ben került sor.
Festészetére elsősorban Van Gogh és egy ideig Vlaminck volt nagy hatással. Lakóhelyét sokszor változtatva hosszabb
időt töltött Dél-Franciaországban (St. Paul de Vance-ban többek között Chagall vagy Montande barátjaként), Párizsban,
Normandiában, az Egyesült Államokban, s a baszkföldi Urrugne-ben, ahol édesapjáról elnevezett
utcában lakott. Lírai hangvételű festményein normandiai tájakat, provence-i olajfákat, dél-francia
és baszk falvakat, párizsi parkolókat, New-York-i felhőkarcolókat és
kaliforniai erdőket örökített meg. Figyelemre méltóak virágcsendéletei és a 80-as évek végén készített
"zöldség-sorozatai" is. Legkorábbi munkáit kivéve, emberi, állati figurákat sohasem festett.
1992-ben a Magyar Televízió bemutatta Érdi Sándor róla készített portréfilmjét. 1997-től Magyarországon él; 2004-ben
a 85 éves művészt a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége festőtagjai közé hívta-választotta meg.
Franciaországtól az USA-n át Japánig nagy kiállítások mutatták be művészetét (megkapta a francia Becsületrendet
és Párizs város Nagydíját is); Magyarországon az utóbbi időszakban a Nemzeti Galériában, a Szabadalmi Hivatalban
és a Schmidt Galériában volt önálló kiállítása (1992-2002)...
(Előkészületben- L. Menyhért László: Emeric album,
Hanga Kiadó, 2005.) [A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 3. kötete - szerzője: Cserba Júlia - alapján; Enciklopédia
Kiadó, 2001. ]
Més-záros István
műképző
Més-záros István kiállítása
 Més-záros István műképző (Miskolc, 1959. október 3.) Végzettsége szerint tanár (1984, Eger).
1989-96 között az Fiatal Képzőművészek Stúdiójának munkatársa, a Young & Rubicam Hungary művészeti vezetője, a
Novofilm kreatív igazgatója; '94-ben A reklám hatalma címmel mesterkurzust vezetett a Magyar Iparművészeti Főiskolán.
1998-tól a Gyűjtők & Gyűjtemények mindenművészeti magazin és 2001-től a Hanga Kiadó főszerkesztője. 1985-től tagja a
Magyar Műhely Munkaközösségének (Párizs-Bécs-Budapest), 1996-ban Mox Nox cím-mel kiadták verseskötetét. Művészeti
szakírói tevékenységet is folytat, számos publikációja jelent meg. 1989-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos
Egyesületének, 1990-től Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének (2000-től a festő-szakosztály vezetőségének),
1998-tól a Magyar Festők Társaságának, 2001-től az osztrák AAA-nak; 1980 óta kiállító művész; 1990-ben megkapta a
rigai VIII. Nemzetközi Festészeti Nagydíjat (Lettország).
 A "strukturalizmus racionális szel-lemében" indult, majd a
költészet hatására a maga alkotta feszes képalkotási rendszert finomította - "líraizálta". A 90-es évek elején
barokkosan túlburjánzó kollázsokat, rajzokat készített, majd a harsány festőiség expresszív, neoavantgard
felfogásában festett tobzódó színű olajképeket, amelyeken "jambikus-sarlók" (Gaál József) az állandó szereplők,
szinte minden festményén felbukkan ez a versláb-motívum... (Előkészületben: Sans titre c. gyűjteményes verskötete,
2005.) [A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 2. kötete - szerzője: Pogány Gábor - alapján; Enciklopédia Kiadó, 2000. ]
Az oldal tetejére
|
